“Az élet lemondás” -NE MÁR!!!

Nemrég a buszon az oviba menet megütötte a fülemet két idősebb néni beszélgetése.  Nem hallgatóztam, nem is tudom, mik voltak az előzmények, csak erre a mondatra kaptam fel a fejemet: “az élet lemondás-pláne egy nőnek” .

Tudom jól, hogy régen más idők voltak, más szelek fújtak és hogy napjainkban sok minden köszönőviszonyban sincs a régi értékekkel, családmodellel. De akkor is nagyon sajnálom, ha bárki (függetlenül attól, hogy nő vagy férfi egyébként) azt állítja az életéről, hogy az csupa lemondásból állt…

Persze, mindannyiunk életében vannak kompromisszumok, létezik megalkuvás és olykor lemondás is, de ezek remélhetőleg egy felsőbb érdek miatt történnek és ideális esetben nem mindig ugyanaz az ember lesz, aki lemond a saját érdekeiről, terveiről, vágyairól, hanem mindennek illene valahogy a kölcsönösség elve alapján működnie?  Nem?

Vagy már megint álomvilágban élek, azt mondod?

Nos, az, hogy kivel vagyunk,  hol vagyunk és mit csinálunk, ugyebár döntések sorozata. És ki mondta, hogy nem lehet másképp dönteni vagy legalábbis megpróbálni változtatni azon, ami nem működik? 

Ki mondta, hogy mártírnak kell lenni, vagy feláldozni magunkat bárki kedvéért? Valóban jó az nekünk, ha folyamatos megalkuvás az életünk??

Manapság a nők, édesanyák szerencsére már nem ilyen szemlélettel állnak a családalapítás elé és szerencsére törekszenek arra, hogy életszerepeiket egyensúlyba hozzák! És itt ezen a ponton azért meg kell jegyezni azt is, hogy ennek sikeréhez bizony kell az is, hogy ebben  partner legyen a társuk is!

Nemrég több helyen szembejött velem a Facebookon az az írás, mely szerint a férfi nem SEGÍT a feleségének hiszen Ő is a család része, Ő is a lakásban él, ezért teljesen természetes a számára, hogy részt veszt vesz mind a gyerekek nevelésében, mind a házimunkában. Sokan megosztották az erről szóló cikket. Érdekes módon NŐK osztogatták meg, (noha egyébként egy férfi beszélgetés az alapja az írásnak).  Naná, hogy nők terjesztették. Mi más is lehetett ez, mint  FIGYELEMFELHÍVÁS?!

Mert noha az írás igazságtartalmát egyébként  akár 10/10-re is értékelhetjük, mégis feltűnt, hogy nem a férfiak között terjedt, hogy “hellóka, így is lehet!”

Szóval én is úgy gondolom, látom és tapasztalom, ahogy beszélgetek kisgyerekes anyákkal, hogy bőven van még min dolgozni…. 

Remélhetőleg egyre több családapa veszi át ezt a szemléletet és kérés-kérdés nélkül is magáénak érzi a “feladatot”, hogy az otthonában aktív részese legyen a körülötte zajló folyamatoknak. És ha ezt a hozzáállást nem sajátította el gyermekkorában, ha nem ez a minta volt előtte, akkor bizony most felnőttként kell változtatnia ezen.  És ebben mi, nők, anyák vagyunk a partnerei… Ám szülőként még ennél is nagyobb a felelősségünk: hiszen rajtunk múlik, hogy fiaink 20-30 év múlva mennyire “SEGÍTENEK” majd otthon a feleségüknek! Te milyen példát mutatsz a gyermekednek???

A blogon korábban írtam már arról, hogyan is kérj segítséget a párodtól, ha számára ez nem természetes és magától értetődő… Olvasd el itt az írást!