Boldog szülinapot Kis Herceg!

Az egyik szemem sír…. úgy látszik, én már mindig csak ilyen vegyes érzelmekkel élem meg életem fontosabb eseményeit. Kis Hercegem ma egy éves lett és itt és most legszívesebben megállítanám az időt.

Mert szeretem  a kisgyerek Mátémat.

Mert szeretném, hogy mindig ilyen édes bogyó maradjon.

Mert nagyon-nagyon szeretem ezt a kisbabás korszakot (na jó, az éjszakázást nem annyira), de nekem ez az életszakasz különösen kedves. Amikor még matricaként tapad hozzám, függ tőlem, s ezért gondoskodhatok róla. Amikor még elolvad, ha csak hozzá szólok, s ha már ébredéskor bearanyozza napomat azzal, hogy felragyog az arca, amikor  belépek a szobába. Mindig ott áll a kis rácsos ágyába kapaszkodva utánam kurjongatva és már nyújtja is a kezét felém.

Ahogy egymásba feledkezve összebújunk és megszoptatom reggel (és napközben és este, és amikor csak kéri .:-) ), és hogy nem akarom elengedni ezt a csodás élményt, a legintimebb, legbensőségesebb közelséget, mert tudom, ha ennek vége lesz, akkor ilyen már többet nem lesz az életemben. Soha, de soha többet.

Szokták mondani, hogy soha nem mondd, hogy soha. De most tényleg soha többet nem lesz. Tényleg.

Nekem már nem lesz több kisbabám. S nem csak azért, mert már nem lehet, hanem mert amúgy sem szeretnénk.

Minden nő életében eljön az a pillanat, amikor anyaként azt mondja, MOST ELÉG!

És teljesen szubjektív, hogy ezt valaki egy vagy kettő vagy három (vagy…?) gyerek után érzi. De ha érzi, akkor igen, ott a vége és akkor kell abbahagyni a babázást.

És teljes lényemmel felfogom, hogy ez a döntés végleges és ami most elmúlik, az nem jön többet vissza.

Nem érezhetem többet a babaillatot, az édes-puha puszilgatnivaló tappancsokat, a pelenkázás közben adott haspuszitól felharsanó babakacajt.

Szeretem minden porcikáját.

Ő még ártatlan. Tudom, nem direkt huncutkodik, nem akar direkt bosszantani, nem azért mászik fel-pakol ki, rántja le, mert engem szeretne próbára tenni, hanem mert épp felfedezi a világot. S ezt a világot én mutathatom neki. S olyannak látja, amilyennek én mutatom.

Azt is mondják, kis gyerek kis gond, nagy gyerek…. na igen, erről is kezd körvonalazódni már a határozott véleményem…

És tényleg nem az a  gond, hogy éjszaka kelni kell, hogy nem mobil az ember, ha kisbabája van, hogy kevesebb az ideje a párjára, önmagára… mert hiszem, hogy sok minden csak hozzáállás és szervezés kérdése ebben az anyaság nevű csodában.

Szóval én nagyon-nagyon szerettem a kisbabáimat, mindet: Gergőt, Bencét, Emmát, s most Mátét.

Nyilván szeretem-imádom őket nagyobb gyerekként is, de értitek mire gondolok most.

Egy nap, Máté is elhúzódik majd az ölelésemtől, ha épp nem lesz puszilkodós kedvében. Morogni is fog velem és direkt bosszant  majd, ellenszegül, püföli a testvérét, hisztizik és dacol majd Ő is.  Mint ahogy bármely nagyobb gyerkőc, köztük az enyémek is persze. Na ez valahogy nem hiányzik….

Tudom én, hogy minden kornak megvan a maga szépsége, de nekem valahogy úgy teljes az életünk, hogy mindig van egy kicsi is a csapatban, akit mindenki pátyolgat, szeretget, akiről közösen gondoskodunk.

És ennek a korszaknak hamarosan vége lesz.

Mert az én Kis Hercegem MÁR EGY ÉVES lett ma.

Szeretném ezért megállítani az időt, befagyasztani a perceket, órákat, hogy minél tovább lássam, érezzem Mátét kisgyermekként.

Önző dolog talán.

Még akkor is, ha tudom, mennyivel könnyebb lenne sok-sok minden, ha Ő már nagyobb lenne..

Elmehetnénk a férjemmel kettesben pár napra valahova, ha nem szoptatnék már.

Sokkal könnyebben, szabadabban tudnánk családi programokat is szervezni, hisz nem kellene figyelni az alvás-evés időkre annyira.

Pl. dolgozni is többet tudnék. Mert végre élvezem, nagyon-nagyon élvezem, ami csinálok és amiért most sokszor hajnalban kelek, vagy éjjel fekszem, hogy haladni tudjak azzal, amit elterveztem.

Megtehetném talán, mégsem vettem fel Máté mellé bébiszittert (pedig kétszer is nekifutottam….), mert én magam is képtelen vagyok átengedni másnak ezt az élményt, amit egy picurka gyermek nyújthat. Igen, azt akarom, engem szeressen, hozzám ragaszkodjon, bennem bízzon, én tanítsam az életre.

Szóval látjátok, az anyacoach, aki az anyaidő, az önérvényesítés és önmegvalósítás létjogosultságát hirdeti, maga sem képes meghasonulni. Mert nem is akar. 🙂 Nekem most így jó. Mérlegeltem és tudom, kihozok mindent a jelenlegi helyzetből, minden téren, amit lehet, de rájöttem,  Máté nem lesz többet kisgyerek.  És nem akarok lemaradni róla. Ezért  jön velem az anyaklubokba, ezért van a kisgyerekes skype és számos olyan alternatíva, aminek köszönhetően nem kell lemondanom a saját anyaságom megéléséről akkor sem, ha közben dolgozni szeretnék.

Mert szeretném kiélvezni az új élet adta csodát mindaddig, amíg csak lehet.

Emma elvesztése után Máté az, aki újra babaillatot, puha  tappancsokat, pelenkázás közben  adott haspuszitól felharsanó babakacajt hozott az életünkbe.

És nem baj hogy nem lett lány.

Sőt egyre biztosabban tudom, hogy  a legjobb, ami történhetett, hogy nem lány lett. Mert nem keresem benne Emmát, akit úgysem tudna senki pótolni. Ő egyszeri és megismételhetetlen és senki nem veheti el a helyét. Ő mindig az én egyetlen kislányom marad. Máté pedig önmagáért jött a világra, nem azért, hogy  egy örökké várt, beteljesült majd elvesztett álmot pótoljon. Ő Máté. A mi harmadik kisfiúnk.

BOLDOG SZÜLINAPOT MÁTÉ, KIS HERCEGEM!!!!

(Máté születésekor ezt a bejegyzést írtam, na az sem volt egy egyszerű történet… )

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*