Egy angyal vigyázott rám…

Kilátás a kórteremből. Korai ébresztő.
Kilátás a kórteremből. Korai ébresztő.

Tudtuk, hogy ez a várandósság sem lesz egyszerű. Három császármetszés után, a szokásos terhességi magas vérnyomással számolva sokak szerint talán felelőtlenség újra babát tervezni. Ám aki ismeri a MI családunk indokait, talán megérti. De ha nem érti meg, hát az sem, baj, hiszen ez a MI döntésünk volt.

A műtét után volt egy orvos a kórházban, aki elég szenvtelen hangon közölte velem, hogy mire számítottam ilyen előzményekkel? Először köpni-nyelni nem tudtam ekkora érzéketlenség hallatán, de aztán összeszedtem magam és a sarkamra álltam. Majd közöltem az illetővel: elhiheti Doktor Úr, hogy nem direkt növesztettem a méhlepényt a méhszájamra, pontosan bele a nyakcsatornába… merthogy ez okozta a bonyodalmakat.

Utálom a branülöket!!!
Utálom a branülöket!!!

Három hetet voltunk bent a kórházban (ennek tanulságairól külön bejegyzést tervezek írni), kettőt még pocakosan, egyet a műtét után.

Az, hogy Máté a 35. héten megszületve 3050 grammos és 53 cm-res óriásbébi lett, az az egyetlen siker a történetben.

A gyenge láncszem ezúttal én voltam, pontosabban a méhlepényem.

A kórházban minden nővér, aki csak szembe jött velem a folyosón, rettegve kérdezte, ugye minden rendben? Nincs vérzés? Nem keményedek?

Egyszer elkezdtem vérezni, délutánra már ott volt a gurulós ágy a folyosón bekészítve, ha rohanni kellene velem a műtőbe. Remek megfigyelőként és laikusként ez nekem persze fel sem tűnt, de volt egy szupercsajszi sasszem anesztes doktornő szobatársam (puszi, Alíz! 🙂 ) aki felhívta rá a figyelmemet: a gurulós ágy miattam került oda. 😯

Egyszóval a lepényleválástól, óriási vérzéstől tartott mindenki, mint a tűztől. Néha elegem is lett ebből, hiszen szinte belém beszélték, hogy egy időzített bomba ketyeg bennem.

Én pedig közben agykontrollos múltammal egyre csak azt vizualizáltam, hogy a lepény nem az ellenségem. Miért akarna bántani? Elképzeltem, hogy egy puha párna, ami óvja, táplálja a kisbabámat. Miért akarna nekünk rosszat?

Jókedv-virág Jucitól
Jókedv-virág Jucitól

A férjem, anyukám és Juci barátnőm napi Jókedv-virágai tartották bennem a lelket.

Hittem abban, hogy Emma elvesztése után már igazán megérdemli a családunk, hogy csak jó dolgok történjenek velünk.

De sajnos nem így lett.

A lepény végül nem “bántott”, nem vált le, nem kellett a gurulós ágy, előre tervezett időpontban vonultunk be a műtőbe.

Kicsi Mátém bizonságban megszületett, engem visszazártak, hálás voltam, hogy megúsztam azt, amivel ijeszgettek. És akkor mégis bekövetkezett…. mert észrevették, hogy nagyon vérzek. Jobban, mint lehetne, kellene. Onnan, a folyosóról azonnal toltak is vissza a műtőbe, kb. pont akkor, amikor a férjem hívta anyukámat telefonon, hogy minden rendben.

És innentől már csak arra emlékszem, hogy a Doktor Úr azt mondta, hogy akkor innentől életbe lép a “B” terv. Merthogy előzetesen beszéltünk róla, számoltunk vele és tudtam, ott nincs idő gondolkodni, beleegyező nyilatkozatokat aláírni, cselekedni kell azonnal. A “B” terv a méhkivétel volt. Természetesen előzetesen erre is rágugliztam a neten és azt találtam, ez egy életmentő beavatkozás. Hogy ne vérezzek el. Utolsó gondolatom az volt a műtőasztalon, hogy ha meghalok, találkozom Emmácskámmal. De nem akartam meghalni, mert a három fiúnak, a férjemnek, a családomnak szüksége volt rám! És ekkor elaltattak. Mint utóbb megtudtam: 5 egység vért és 2 plazmát kaptam a műtét során.

Legyengülve, rossz vérnyomással, műtét közbeni hólyagsérüléssel, hiányzó anyaméhhel ébredtem az altatótól és gyógyszerektől kábán, zavartan. Arra sem emlékszem ki volt nálam, a férjem bejött, de elaludtam közben.

Mátéval
Mátéval

Három napig voltam az intenzív osztályon. Nem tudtam felkelni, szédültem és fájt mindenem. Kicsi Mátémat szeretett Czemmel doktornőm hozta fel nekem, hogy láthassam, egyszer olyankor, amikor a férjem is ott volt. Végre megtörtént a családegyesítés. Sírtam.

Egyik éjjel újabb 3 egység vért és 2 plazmát folyattak belém az intenzíven és másnapra végre erőre kaptam. Fel tudtam kelni. Mert én egy gép vagyok. Ha akarok valamit, köztudottan megyek előre és csinálom. És én gondoskodni akartam a kicsi fiamról és haza akartam jutni a családomhoz. AKARTAM! És ez vitt előre.

Negyedik nap a műtét után lekerültem a gyerekágyas osztályra és akkor megkaptam Mátét. A kórházban szokás, hogy első éjjel az anyukák beadják a babákat a csecsemősöknek, hogy tudjanak pihenni, s nekem ezt különösen ajánlották az intenzív ellátás után. De én már alig vártam, hogy együtt legyünk és kikönyörögtem, hogy magamnál tarthassam a babát éjszakára. Megjegyzem, egyik fiamat sem passzoltam le éjszakára, hisz nem azon az egy nap plusz alváson múlik, hogy zombi leszek-e pár hét múlva, nemigaz?! A kisbabáknak viszont igenis fontos az édesanyjuk közelsége!

Máté jelenléte nemcsak a kedélyállapotomon javított sokat, hanem elterelte a figyelmemet is a saját fájdalmamról. Sajnos azonban másnapra besárgult a kisember, így kék fénybe került, tehát a Sors mégis elintézte nekem a kényszerpihenőt. Este tízig szolizott a Kicsi, utána pedig vittem is el magammal éjszakára. 😀

Születése után egy héttel hagyhattuk el a kórházat, négy csőből hármat már elhagytam és csak a katéter maradt. Persze ez zavar a legjobban.

S hogy miért írom le mindezt Nektek?

Végre együtt!
Végre együtt!

Mert el szeretném mondani, hogy noha minden rossz bekövetkezett a műtét során, amitől csak tartani lehetett, mégis itt vagyok és BOLDOG vagyok!

A kezemben tarthatom ezt az édes kis szuszogó csodát, akiért megérte küzdeni. Jó baba, nyugodt baba, bölcs baba. A tekintetében van valami komolyság. Azt mondta valaki a kórházban, a tekintete olyan, mint az Öreg Lelkeké, akik egyszer már jártak a Földön. Ki tudja. Én nem fogok ebbe semmit belemagyarázni.

Tudom, hogy Emma egyszeri, megismételhetetlen és pótolhatatlan ajándék volt az  életünkben. És tudom hogy vigyázott Ránk akkor és ott a műtőben, utána az intenzíven és Őrangyalunk lesz a mindennapjainkban is. Egy mosolygós angyalka, amilyen baba Ő volt.

De mi itt és most elkezdtük az új életünket, együtt, öten.

Semmi nem számít, csak hogy együtt lehetünk végre. Nem hiányzik a méhem, hiszen eddig sem figyeltem arra van-e és amúgy sem terveztem több gyermeket szülni. Klimaxolni nem fogok, mert a petefészek megmaradt. Megúszom viszont  havi vérzéseket és védekeznünk sem kell. Hát nem kész főnyeremény?!

És ami még főnyeremény: a történtek ellenére RENGETEG tejem van, Máté pedig TUD és AKAR szopizni. Ez is egy bizonyíték hát arra, hogy minden fejben dől el.

Csak hinni kell a jóban és megtörténik! Vagy tán még mindig túl naiv vagyok? 😀  😀  😀

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2016

2 thoughts on “Egy angyal vigyázott rám…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*