Esettanulmány a villamoson: “Lakáj és Cseléd”

A közösségi közlekedés önmagában is egy esettanulmány tud lenni és mivel én nem vezetek, így nap mint nap részese vagyok. Mi a Farkasréti temető közelében lakunk. Egyik nap felszállt a villamosra két idősebb hölgy és egy idősebb úr és viszonylag közel telepedtek le mellettem, így különösebb hallgatózási szándék nélkül is fültanúja lehettem, miről beszélgetnek.

Egy iskolatársuk temetésén voltak, ami már önmagában is szívbemarkoló, megélni, ahogy fogy a  társaság és szembesülni azzal, hogy mindenki felett eljár az idő. 

A családjukról beszélgettek. Az idős úr mélázva vette át a szót az egyik hölgytől. “Nos, én nem tudom, jól van-e ez így, így kell-e lennie, de őszintén nem értem, hogyan éltük mi túl ezt a kisgyerekes időszakot. Három gyerekünk van, másfél évente jöttek. És én tényleg azt érzem, hogy az első évek semmi másról nem szóltak, mint hogy én egy lakáj voltam, a feleségem meg egy cseléd. Mindenkit kiszolgálni, ellátni, közben meg dolgozni, hogy legyen is miből adni. Komolyan nem tudom, hogy bírtuk ép ésszel.”

Mindezt egyébként az unoka témánál hozta elő, s mind tudjuk, az idősebb generáció egyébként mennyire szeret dicsekedni az apróságokkal!

Egyrészt megfogott, hogy ritka pillanat, amikor valaki nem azzal kérkedik, hogy bezzeg a mi időnkben, meg mi is megoldottuk, oldják meg ők is.., hanem maximális empátiával, megértéssel viszonyul egy igen sok kihívással járó élethelyzethez.

Másrészt nagyon szimpatikus volt, hogy elmondása szerint a párjával csapatban játszottak. Ő apaként részese volt a családi életnek és nem a hagyományos családmodell elve mentén állt hozzá a gyerek témához, mint az abban az időkben vélhetően még általános volt. Mindazonáltal egyértelmű, hogy még így is nehézségekkel terheltnek élték meg a kisgyerekes éveket a feleségével.

Néha majdnem elmosolyodtam azon, amit az idős úr mondott, de mégsem akartam lebukni, hogy élénken figyelem a monológot…

Pár megállóval később én leszálltam, így nem tudom mi lett a gondolatmenet vége, de számomra már így is tanulságos volt.

Valóban, a gyermekvállalással életünk alapjaiban változik meg. Mindegy, hogy 1968-at vagy 2018-at írunk!

És szerintem nem kisebb kihívás otthon, szeretteink körében helyt állni, mint a munkahelyünkön jól teljesíteni!

Én abban hiszek, hogy a családban létezés is egy komoly csapatmunka és hogy máshogy nem igazán megy. Lehet, hogy a szóban forgó család pusztán csak két ember erős szövetsége. Ám lehet, hogy négy nagyszülő is áll a háttérben. Ahogy mostanában látom, ez egyre ritkább sajnos, mert a  gyerekek már sokszor szüleiktől távol, már más városokban telepednek le és alapítanak családot.

Így persze az ünnepeket leszámítva igazán nem mondható el, hogy rendszeresen találkoznának a különböző generációk. Ezek a ritka alkalmak pedig  inkább az együttlétről, ünneplésről szólnak és nem a szürke hétköznapokról, a  szülők tehermentesítéséről, a gyerekek körüli teendők megosztásáról.

A szülők közti szövetségnek éppen ezért tényleg erősnek kell lennie!

Sokszor látom, mennyire apró, tipikus hülyeségeken megy félre a felek között kommunikáció. Ám azt hiszem, ha idejében észrevesszük az intő jeleket, közbe lehet lépni és igenis lehet javítani a nem jól működő mechanizmusokon.

Sok anyuka még mindig arról panaszkodik, hogy úgy érzi, gyakorlatilag teljesen magára maradt a gyermeknevelési és háztartás-vezetési feladatokkal. Mintha még mindig a régi modell lenne az irányadó 2018-ban is!

Ha Te is ebben a cipőben jársz, nézd meg ezt a korábbi blogbejegyzést, itt írtam arról, hogy is kérjünk segítséget a párunktól.

Itt pedig azt a “Békés önérvényesítés anyaként” csoportot találod, amely abban segíthet,hogy javíts a szeretteiddel való párbeszéden.

Ha érdekel a téma és úgy érzed, van min dolgozni, jelentkezz most a hamarosan induló online csoportba! Skype-on dolgozunk majd,ki sem kell mozdulnod otthonról. Kiscsoportos munkára számíts, maximum három fővel indulunk a hatékony munka érdekében.