Jó napok, rossz napok…

Szerinted azért, mert az édesanyák jóllétével és lelki egyensúlyával foglalkozom, annyira “profi vagyok” a témában, hogy nekem minden napom hurrá-optimizmusban telik? Á… dehogy!

Az elmúlt napokban például kifejezetten nehezen ment, hogy pozitívan szemléljem a dolgokat, pedig hosszú hétvége volt, együtt lehetett a család, jó idő volt, programokat szerveztünk… Mégis, minden percre rányomta bélyegét a tudat, hogy valaki nincs közöttünk: hiszen most volt két éve, hogy kicsi Emmánkat elveszítettük.

Ez talán érthető indok ahhoz, hogy szomorú lehessek..

És azt hiszem, időről időre mindenkinek van igazolható oka arra, hogy rosszkedvű vagy letört legyen.  Emberek vagyunk, vannak érzéseink és nem csak mindig pozitívak, ez teljesen oké.

Szerintem néha kifejezetten az segít,  ha nem is kapálózunk ellene, hanem egyszerűen átadjuk magunkat kis időre az önsajnálatnak, visszahúzódunk a csigaházunkba, legalábbis amennyire ezt a gyerekzsivajban megteheti az édesanya. Nekem talán ezért tartott most több napig ez a hullámvölgy, mert hétvége lévén igazából sosem voltam egyedül, pedig arra lett volna szükségem. Jó időzítés volt ebből a szempontból ez a hosszú hétvége, mondhatom. Persze az élet sosincs tekintettel arra, hogy mikor küldjön ránk valami “égi áldást”, ami elrontja a hangulatunkat, nem igaz?

Szóval néha csak hagyni kell, hogy megtörténjen, el kell fogadni, hogy rossz napunk van. És menedéket keresni, amíg elül a vihar.

Ha már úgyis rajtunk van a világfájdalom, talán nem is kell erőltetni, hogy azt mutassuk a külvilágnak, hogy mennyire, de mennyire jól vagyunk.

Én például nem szeretek a gyerekeim előtt sem hazudni erről és ha megkérdezik ( és meg szokták kérdezni, mert a gyerekeknek remek kis antennáik vannak), azt is elmondom, hogy mi miatt vagyok szomorú. Édesek, ahogy a maguk őszinte és ártatlan módján vigasztalni próbálnak.

Ám ilyenkor én tudom magamról, hogy rajtam ebben az esetben tényleg csak az az egy dolog tud igazán segíteni, ha kicsit egyedül maradhatok, visszavonulhatok.

S mivel ezt a párom is tudja, így végül pár órára elvitte a három gyerkőcöt, hogy kicsit magamban lehessek. Ekkor írom ezt a  bejegyzést… Mert egyébként már napok óta képtelen voltam leülni és írni… nem mintha túl sok időm lett volna rá egyébként az elmúlt időszakban. Azt hiszem, az is nagyon fontos a párkapcsolatban, hogy meglássuk, érezzük, hogy a másiknak éppen mire van szüksége és miben tudunk segíteni neki. Erről is szól ez a kötelék.

Az is megviselt, hogy a legrosszabbkor jött most ez a mélypont, hiszen olyan feltöltő  és élménydús lehetett volna ez a pár nap együtt, de bevallom, most egész egyszerűen csak túlélésre játszottam.

És hogy miért is vallok most színt és miért írok erről?

Mert nem fogok a gyerekzsivajban sem olyan képet mutatni magamról vagy arról papolni, hogy anyaként, nőként, társként mindig is minden pillanatban kiugrok a bőrömből a boldogságtól! 

És hidd el, Neked sem kell színlelned, kedves gyerekzsivajos anyatársam! Mert nem szégyen az, ha néha gyenge és esendő vagy! Ettől vagy emberi! És nem baj, ha a gyermekeid is látják, hogy noha rossz passzban vagy és nehézségekkel küzdesz, de azért  mész tovább az úton és csinálod a dolgod.  Ezzel a beismeréssel és elismeréssel tulajdonképpen átadod nekik a  saját megküzdési stratégiádat.

Mert jó napok-rossz napok vannak, az Ő életükben is vannak és lesznek, hiszen ilyen az élet! …