Kitekintő: Ausztrál kaland 1. rész

gyerekzsivajNiki kisfia, Bendegúz Gergő legjobb ovis kis cimborája. Épp ezért hiányoltuk Bendegúzt, amikor a tél elől menekülve három hónapra Ausztráliába költöztek az apai nagymamához. Persze azért kontaktban maradtunk és kissé irigykedve gondoltunk Rájuk, mikor nálunk beköszöntött a zimankó, tudván, hogy Ők épp az Óceán partján sütkéreznek a jó melegben. Már akkor jeleztem Nikinek, hogy mindenképpen számítok egy élménybeszámolóra, ami most született meg. Ami a legjobb, bejegyzés is készült belőle, így Ti is olvashatjátok Niki és gyermekei Ausztrál kalandját. A beszámolót változtatások nélkül osztom meg Veletek.

“Kisgyerekként két helyre szerettem volna mindenképp eljutni: New Yorkba és San Franciscoba. Miért pont erre a két helyre, magam sem tudom, biztos filmek hatására. Arra viszont emlékszem, hogy Ausztrália annyira messze volt, hogy eszembe se jutott, hogy egyszer oda is elmehetnék. Távolinak, és épp ezért misztikusnak, elérhetetlennek tűnt. gyerekzsivajAzóta már kétszer is voltam olyan szerencsés, hogy megtettem az oda vezető majd’ 30 órás utat, és ott töltöttem három hónapot. Először egy, másodszorra két gyerekkel. Nem tudom, milyen, ha egyedül, vagy csak felnőttekkel utazik az ember, amikor akkor alszol, amikor akarsz, rengeteget filmezel, bár sejtem, hogy akkor is a hosszú repülőút túlélése a cél 😊 Gyerekekkel ez hatványozottan igaz, bár most úgy érzem, hogy két gyerekkel könnyebb volt. Már elég nagyok ahhoz, hogy lekösse őket a mese, ami ilyen helyzetben nagyon jól jön, de még elég kicsik, hogy ketten elférjenek fekve a három ülésen. Élvezték is az utat, a felszállást, a külön tálcán hozott ételt, evőeszközt. Bendegúz azóta többször is emlegette, hogy mindenképp szeretne még repülni, hogy ehessen és korlátlanul nézhesse a meséket.

Miután megérkeztünk, egy hétnek kellett eltelnie, hogy teljesen átálljunk az ottani időzónára. Nappal sokat aludtunk, hajnali négytől pedig mindannyian fent voltunk, mintha reggel nyolc lenne. Mivel hosszú időre utaztunk, ez az egy hét nem sokat számított, főleg, miután túl voltunk rajta. 😊

De hogyan is kerültünk mi Ausztráliába? Az én másik felem, vagy gyerekzsivajegészem (hisz csak akkor lehetünk boldogok, ha önmagunkban is egészek vagyunk stb stb…) a magyar mellett ausztrál állampolgár is, és a családja, illetve a családunk egy része Sydneyben él. Azon belül is Bondi Beach-en, ami gyönyörű, és nagyon felkapott hely. Így előre bocsájtom, hogy csak arról a részről tudok mesélni, az ottani emberekről. Ott sincs kenguru-kolbászból a kerítés, és mi nyaraltunk, így a dolgos hétköznapokat csak közvetve láttam, a családtagokon keresztül.

De: gyerekekkel ott élni nagyon kellemes. Először is sok a gyerek, viszont kevesebb az ideges anyuka. Nem tudom, ez hogy lehet, mert biztos, hogy ott is próbára teszik a szülők idegeit a lurkók, de úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, aki ideges a játszótéren. Eleve nyugodtabbak az emberek, és nagyon nyitottak. Ami érthető, ha csak azt vesszük, hogy a gyerekeim átlagban öt különböző rasszhoz tartozó másik gyerekkel játszottak együtt a parkokban, játszótereken. Másképp állunk a mássághoz, ha úgy növünk gyerekzsivajfel, hogy az osztálytársaink között van fekete, ázsiai, európai, aboriginal és még ki tudja, milyen származású. Felnőttként is változtathatunk a hozzáállásunkon, de szerintem nagyon meghatározó, hogy gyerekként mit látunk a környezetünkben, a szüleinktől. Azt hiszem, az ausztrál és a Sydneyben felnövő gyerekek sok szempontból előnnyel indulnak, hisz egyrészt az elfogadást már gyerekként megtapasztalják a mindennapok részeként, másrészt egy gyönyörű óceán partján nőnek fel.

Milyen lehet az az élet, amikor a suli után felpattansz a gördeszkára, biciklire, buszra és lemész szörfözni a partra? Én nem vagyok bátor, nem mertem kipróbálni a nagy hullámokon szörfözést, de néztem azokat, akik az én szememben már nagyon profik voltak. Elképesztő, ahogy meglovagolják a hullámokat, majd elnyeli őket a víz és jó pár méterrel arrébb bukkannak fel. Órákig tudtam volna nézni, hogy milyen ügyesek, merészek, főleg, hogy volt olyan partrész, ahol minimum 3-4 méteresek voltak a hullámok.

A játszóterek nagyon szépek, bár ezen a téren azt hiszem, legalábbis itt, Budapesten, mi sem szégyenkezhetünk. Többet kipróbáltunk, és nem egy közülük gyönyörű helyen volt. Vagy közvetlenül a parton, vagy a városra volt olyan kilátás, hogy néha elfelejtettem, hogy a gyerekekre kellene inkább figyelnem, nem a látványra. Sydney dimbes-dombos város, tele gyerekzsivajöblökkel, rengeteg helyről elképesztő a kilátás. Sokat sétáltunk, és Marcsi nagyi lakása is egy domboldalon fekszik. Ami előny, ha lefelé kell menni, és minden nap ámulatba ejtett, hogy hol is vagyunk épp, de hazafelé, amikor a babakocsit kell ugyanott feltolni, már kicsit nehezebb a helyzet. Azzal bíztattam magam, hogy majd szép vádlim és combom lesz ettől.

A tömegközlekedés is jó. Gyakran jártak a buszok, a sofőr addig nem indult el, amíg a babakocsit a megfelelő helyre nem toltam és nem fékeztem le. Két hely van a babakocsiknak, ha az megtelt, nem engednek felszállni újabb kisgyerekes anyukát, apukát, csak ha összecsukja a kocsit. Mindenki köszön a sofőrnek le- és felszállásnál is, és megköszönik az utazást. Ezt Bendegúz itthon is megtette párszor, miután hazajöttünk 😀Nem bérlet van, hanem egy feltöltött kártya, amit egy géphez kell rakni le-és felszállásnál is. Ezt mindenki megteszi, kivárva a sorát, még akkor is, amikor el lehetne slisszolni a tömegben, mert a buszsofőr külön nem tud figyelni mindenkire. Ellenőrökkel egyszer sem találkoztam. Van metró is, ami nekem inkább vonathoz hasonlít, de nem sokat utaztunk vele.

Az Ausztrál kaland folytatása hamarosan a blogon!

Save

Save

Save

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2016

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*