Lassuláááááááás!

Akik ismernek, tudják, milyen pörgős típus vagyok.  Bevallom, én pl. nem szeretek csak úgy sétálgatni, mindig megyek valahova…. olykor persze  sétálva, de leginkább tempós léptekkel.

Mindig vannak céljaim, amik hajtanak, visznek előre, de persze anyaként rájöttem már, hogy az élet általában felülírja a napi terveimet, azaz nem is az élet, hanem inkább gyerkőcök. Jönnek, kérnek, lekötnek, kérdeznek, ellenállnak, összevesznek, kibékülnek.

Sosem vagyok magamban.

Szóval amikor úgy alakult a nyáron (idén három alkalommal is) , hogy egy hétig csak egy gyerkőccel lehettem itthon, gondolhatjátok mennyire túlterveztem magam! Na majd megváltom én a világot egy hét alatt, most hogy nem három sráccal kell beosztanom az időt! Csak egy kis totyogós van velem, aki egy (jobb esetben kettő) napközbeni alvással is biztosítja, hogy végre kicsit magamban lehessek, mert ez az , ami nagyon is hiányzik a gyerekzsivajos mindennapokon.

Nem mondom, hogy különösebben introvertált típus vagyok, bár azt hiszem valójában talán mégis:  nekem igenis szükségem van arra, hogy időről időre teljesen egyedül legyek, hogy senki ne szóljon hozzám, hogy kiüríthessem a fejem, ne temessenek be a rám szabott feladatok, kedvem szerint tegyek-vegyek, pakolásszak, molyoljak, gondolkodjam. Hogy csak azzal foglalkozzak, ami nekem fontos. De jól esik a CSEND is ilyenkor.

A tökéletes egyedüllétet most az is biztosította ezen a héten, hogy a párom két napra horgászni ment a barátaival, így nem csak napközben, hanem teljes 48 órán át kettesben lehettem Mátéval.

Tele tervekkel, hogy mennyi mindennel fogok majd haladni a SAJÁT dolgaim közül, napközbe, illetve esténként, amikor legkisebbem alszik, hisz nem kellett 5 fős családra mosni-vasalni, bevallom főzni se nagyon főztem, csak gyorsan összeütöttem valamit, vagy a fagyasztóból vettem ki egy-egy adag eltett ételt.

És hiszitek vagy nem,  első nap rájöttem, hogy én bizony alkotói álságban vagyok. Mint akit hirtelen azt se tudja, mit kezdjen a nyakába szakadt idővel… egy valami biztos volt, hiába aludt el Máté délelőtt, csak ültem a bekapcsolt monitor előtt és szenvedtem, mint a láncos kutya, mert nem jött az ihlet. Tudom persze, hogy aki blogol, az nem csak úgy múzsa csókjára dolgozik, hanem jó esetben előre, meg vázlatok alapján, meg korábban feljegyzett témaötleteket dolgoz ki. Nem is ezzel volt a  baj, egyszerűen nem ment az írás!

Rendkívüli módon frusztrált, hogy értékes perceket-órákat vesztegetek el… hisz mégis csak valami hasznosat, fontosat kellene csinálnom, AMIKOR VÉGRE JUT RÁ IDŐ. És nem ment.

Mostanában többször éreztem már, pláne, mióta rendszeresen dolgozom ügyfelekkel, hogy sokkal jobban élvezem a munkám gyakorlati, kézzelfogható részét, az emberi párbeszédeket, mint a háttérmunkálatokat, az alkotó tevékenységet, az írást… Ez egy ilyen időszak most. Tudom jól, hogy nem lehet mindig mindent egyformán szeretni…

De mit lehetett tenni, az elmélyült munka egyszerűen nem ment.

Ezért inkább beadtam a derekam, megadtam magam. Ha nem megy, hát nem megy. S ezzel a belső kényszert én el is engedtem. És elkezdtem sodródni.

Azokon a napokon, amikor nem dolgoztam ügyféllel , inkább rendszereztem-szortíroztam a holmikat  a lakásban, szanáltam a leveleket postaládámban, a számítógépen néztem át a mappákat. S mivel nem ment az alkotás igazán, maradtak a háttérmunkák. Azt is meg kell csinálni, s általában az az, amit szeretek tologatni magam előtt, most viszont végre szenvedés-mentesen hajtottam végre a digitális lomtalanítási feladataimat is.

Amikor pedig Máté ébren volt,  örültem az én kis Hercegemnek. Annak, hogy kettesben lehetünk. Mert nyári szünetben erre nem igen volt alkalmunk és mint a legkisebb, aki még nem tud beszélni, nem tudja igazán érvényesíteni az akaratát, valahol mindig elsiklott a nagyok között, mindig csak futott utánuk, a nyomukban volt, velük akart lenni, de hogy ki is az igazi Máté, s mit akar valójában, az nem mutatkozott meg június óta. De most, hogy lelassult az idő körülöttünk és lelassultam én is, újra felfedeztem ezt a kisembert, aki annyit, de annyit változott ez alatt a majd’ három hónap alatt…

S a felismerés, hogy újra átélhetek egy olyan időszakot, amit anno Gergővel is nagyon élveztem, amikor csak kettesben voltunk (Bencével ebből sajnos nem sok jutott… 🙁 )  , amikor végre teljesen egymásra hangolódunk.

Mert Máté most igényli, hogy leüljek játszani vele, felmászik mellém a konyhapulthoz is és ott szöszöl, miközben összeütök valamit ebédre.

Amikor nagyot játszóztunk, majd bújócskáztunk a kertben.

Amennyire élvezi a gyurmázást:  gyúrja, sodorja, püföli, nyomogatja.

Most egyik este, ő is bemászott hozzám a fürdőkádba, ahogy a testvérei is tették egykor . 

Már megérteti magát a maga nyelvén, határozottan mondja, hogy NEEEEEM,  vagy DEEEEEE, vagy épp kézen fog és odahúz, ahol valamit mutatni szeretne.

Tudom, hogy érti minden szavam: hozza a seprűt, pakolja a játékait, lefekszik pelenkázáshoz. 

Édes kis pofám hajnalban átkéredzkedik a mi ágyunkba és hozzám bújva szuszog tovább.

Ezek a pillanatok a lelassult valóságunkban most még értékesebbek, mert tudom hogy ilyen többet nem lesz. Nekem Máté az utolsó kisbabám, aki már nem is kisbaba… . Kihasználok minden percet vele, mert jövő héttől újra együtt a család, szeptemberben pedig újra indul az őszi pörgés: Gergőnek iskolakezdéssel, Bencének oviba visszarázódással, reggeli ébresztőkkel, menetrenddel, időre készüléssel. Máté pedig csak idomul a napi forgatókönyvhöz. 

De most csak mi voltunk kettecsként a kis Hercegemmel…

Eltelt egy hét, és bevallom, nem igazán haladtam a kitűzött céljaimmal. Máskor ez nagyon bosszantott volna. De most magam is éreztem, hogy inkább egy tisztulási folyamat volt kívül és belül ez az egy hét számomra, pakolászás, olvasgatás, magamhoz visszatalálás, a kisgyermekkel otthonlét csodájának újbóli megélése.

Most egy időre feltöltődtem. Néha bizony kellenének ilyen pár napok nekünk anyáknak…

 

Mentés

Mentés

Mentés