Mi a jobb, rugózni a múlton vagy a jövőre koncentrálni?

A coaching kapcsán magam is mindig újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodom.  A tapasztalat pedig az, mint tudjuk, amiből tanulunk valamit.

Nemrég egy édesanya azt mondta nekem: “nekem ez nem megy (mármint a coaching), mert szerintem pont a múlt dolgait kell helyre rakni, és ezáltal tud az ember továbblépni”.

Először nem értettem, hogy lehetséges, hogy valaki nem látja meg  a coaching módszerében ezt a egyszerű és nagyszerű alapelvet, miszerint mennyivel előremutatóbb inkább a jövőre koncentrálni, mint a múlton rágódni. 

A gyerekzsivaj weboldalán az anyacoaching módszerének bemutatásánál és a konzultációról szóló résznél is írok arról, hogy a coaching nem terápia és nem fogunk múltbéli történésekkel foglalkozni, nem fogjuk azokat elemezgetni (illetve csak annyiban, amennyire az az adott helyzet megértéséhez szükséges).

Vegyünk egy példát. A coaching során bevált eszköz a kényes szituációk biztonságos körülmények közötti begyakorlása, hogy aztán majd élesben könnyebben vegye az akadályokat a coachingban résztvevő édesanya, illetve hogy lehetőség szerint el is hárítsuk a kommunikációban rejlő esetleges akadályokat.

Mivel kisgyerekes édesanyákkal foglalkozom, így a kisgyerekes léttel járó, mondatni tipikus vitahelyzetekkel találkozom: úgy mint problémás helyzetek a játszótéren; óvodában, hogyan kezeljük az anyós-meny vitákat, hogyan segítsük elő a megfelelő kommunikációt a házastársak között, a szomszéddal stb.

Ezeket az élethelyzeteket a résztvevők hozzák és valóban nem megyünk bele pl. egy anyós-meny konfliktus mélyében rejtőző okaira. De vajon számít is az egyébként?

Valóban csak akkor rendezhető egy elmérgesedett kapcsolat, ha pontosan tudjuk az okokat? Létezik egyáltalán, hogy egy évek óta stagnáló vagy esetleg hanyatló kapcsolat megromlásához vezető első indítóokra hosszú évek távlatából is pontosan emlékszik bárki?

Ha az anyós ezt találja indoknak, akkor talán a meny annak pont az  ellenkezőjét, hiszen mindenki a saját szemszögéből, saját érdekeire figyelemmel hajlamos megítélni egy élethelyzetet: jelen esetben például egy konfliktus alapját.

Ha egyébként a jelenlegi probléma az, hogy valaki szeretné egyértelművé tenni a másik számára a határokat és ez elsősorban kommunikációs kérdés, akkor miért lenne szükséges felgöngyölíteni aprólékosan, részletről részletre, hogy egyébként milyen múltbéli sérelmeik vannak az érintett feleknek?

Én hiszek a coachingban. Hiszek abban, hogy ez az a módszer, ami igazán előremutat!

Igen,  valóban kényelmesebb a múlt zavaros vizeiben kutatni, hosszan magyarázni történéseket, felhánytorgatni vélt és valós sérelmeket, vagy újra felszínre hozni a meg nem tett cselekedeteket és  ki nem mondott szavakat.

És igen, ez is benne lehet, könnyebb és jól esik talán egy kicsit elmerülni az önsajnálatban…

De mi van, ha ez igazából csak menekülés?

Hiszen addig sem kell a jelen problémáival, elakadásaival foglalkozni!

Bizony, mert igazából ahhoz kell ám a kurázsi, hogy azt mondjuk, “hát ez van most, de nekem ez nem jó, nem tetszik, változtatni szeretnék rajta és tenni is fogok érte. MOST. A másik fél pedig vagy velem tart ebben vagy nem, az az Ő döntése, de én változtatni fogok a viselkedésemen, a hozzáállásomon, a kommunikációmon!

Ehhez kell az igazi erő, az igaz bátorság! Szerintem.

És ebben tud segíteni egy coach, hogy ha megvan a szándék a változtatni akaráshoz, akkor segítő jobbot nyújtsunk az ügyfélnek és vele tartsunk, elkísérjük  a változás útján mindaddig, amíg arra szüksége van.

Úgy hiszem, a coach pontosan tudja, hol vannak a saját és a coaching módszerének határai, így ő maga fog terápiás szakembert ajánlani ügyfelének, ha úgy látja a beszélgetés során, hogy arra van szüksége.

Igen, mert senki nem vitatja, hogy megvan az az élethelyzet és érzelmi állapot, amikor a coachingnál többre van szükség, amikor nem kérdés, hogy az illetőnek inkább pszichológusra van szüksége, mint coachra.

De amikor valaki hirtelen “bedobja a törölközőt” és az utolsó pillantaban meghátrál a cselekvés, a változtatás elől, akkor inkább az merül fel egy coachban, hogy az illető még nem áll készen arra, hogy szembenézzen a saját felelősségével, hogy felismerje, hogy itt a tettek ideje és valamit lépnie kellene, mert már nem elég csak sodródnia az árral!

És hogy ez a vélemény nem jelenti azt, hogy a coaching mint módszer és eszköz nem alkalmas elindítani egy változást. Ez az eset csupán annyit jelent, hogy egy édesanya még nem érett meg a változásokra. Bizony ilyen is van! Kényszeríteni pedig senkit nem lehet, hogy segítsen a helyzetén, a körülményein, ha Ő ezt nem akarja!

A fenti tapasztalás is megerősített abban, hogy igen is dolgozni kell azon, hogy minél több édesanyához eljusson például az az üzenet, hogy egy nehézség, elakadás felismerésének nem feltétlenül a tagadást, a fej homokba dugását kell maga után vonnia, hanem igenis van lehetőség segítséget kérni és igénybe venni, teszem azt egy anyacoachtól!

Te hogyan reagálsz? Vajon meghátrálsz, ha egy problémával találkozol életedben vagy megoldás-centrikusan gondolkodva bátran szembeszállsz a nehéz élethelyzetek kihívásaival?

Ha megértél a változásokra, én segítek felszínre hozni a megoldásaidat és a hozzájuk vezető utat! 🙂

 

 

 

 

 

 

 

Save

Save

Save

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*