Mindeközben otthon

Megy már egyedül is!
Megy már egyedül is!

Mialatt a kórházban “henyéltem” három hétig, az otthoniak derekasan állták a sarat a Madre nélkül (fogalmazzunk így, ha már egyszer olaszos családban élünk). Megérdemlik, hogy Róluk is ejtsek pár szót.

Amikor az ember enyhén szólva maximalista és azt hiszi magáról, hogy pótolhatatlan és nélküle összedől a világ, akkor igencsak meglepődik, ha nem ez történik. Hiánytünetek persze jelentkeznek az otthon maradottakon, de különösen a gyerekek képesek gyorsan reagálni a változásokra és továbblépni. Így jutottunk el ripsz-ropsz Bence anya utáni sírásától odáig, hogy szinte telefonon sem akart beszélni velem, mialatt a kórházban voltam. 😯

Gergőn jobban láttam, hogy hiányzik neki a finom anyai gondoskodás. Engem pedig megviselt, hogy ebben az őskáoszban, ami körülöttünk zajlott, senki nem tudott elmenni az óvodai nyílt napjára (hisz a nagymama Bencére vigyázott, a férjem pedig a kórházba jött, hogy hazavigyen bennünket Mátéval).  De azt hiszem, kárpótoltuk elsőszülöttemet azzal, hogy hazafelé menet a kórházból elvittük Őt az óvodából ebéd után és az “öcsivel” ismerkedhetett délután. 😀

Mivanmivanmivan???
Mivanmivanmivan???

Apropó óvoda: a férjem által küldött ezen üzenettől minden bizonnyal dobtam volna egy hátast, ha épp nem fekszem már amúgy is a kórházi ágyban… Na neeee!

A Legnagyobb Hős azonban a férjem volt, aki előtt le a kalappal. Persze mindig is tudtam, hogy jól választottam. 😉 Ahogy összetartotta a kiscsaládot a zűrzavaros hetekben: dolgozott, munka után rohant hozzám a kórházba, majd utána haza a fiúkhoz, vacsorát főzött, mosott, vasalt, rendet tartott. Nehezen viseltem, hogy egyedül kell vinnie otthon a terheket, miközben nekem csak “babanövesztés” volt a feladatom. Este, amikor a fiúk már aludtak, végtelen Viber-üzenetekben tervezgettük a jövőnket, ha egyszer végre együtt leszünk újra. Azt hiszem ezek az esti “randevúk” tartották bennünk a lelket és az a lendület vitt előre, hogy elgondoltuk, mennyi minden vár még ránk.

Ez akkor most jó lesz?
Ez akkor most jó lesz?

Voltak persze “távirányításos” jelenetek is, mint pl. a cipővásárlás Gergőnek, de egyébként tényleg mindent önállóan, szépen megoldottak a fiúk, ami különösen annak tükrében nagy dolog, hogy a kórházból azért bekukkanthattam más otthonokba és láttam meglehetősen elanyátlanodott férfiakat is. Egyik szobatársam férje pl. inkább rendelt ételt házhozszállítással, minthogy a hűtőbe bekészített vacsorát mikróba téve megmelegítse. 😕

Házi pizza a Madre-nek
Házi pizza a Madre-nek

Ehhez képest nekem otthon ilyen pizzát sütöttek a fiúk! 😀

Meg kell említenem örökké aggódó anyukámat, aki már alig várta a reggeli telefonhívásokat, hogy minden rendben, egyben vagyunk még. Csak akkor nyugodott meg. Vagy két órára… Gondolom. 😀

Köszönöm anyósomnak, hogy amíg a férjem dolgozott, vigyázott Bencére, és a Papának, hogy sétálni vitte az örökmozgót.

Hmmmm....
Hmmmm….

És végül, de nem utolsósorban örök hála Jucinak a koffeninmentes kávéért,  Tiramisuért, a Daubner tortáért, az olvasnivalóért, a gyógyvízért, a Jókedv-virágokért és az üdítő-feltöltő látogatásokért. 😉

Tekintve, hogy végre hazajöttünk kis Mátéval a kórházból, azaz a Madre végre újra a fedélzeten, azt mondom: vissza se nézzünk, irány előre, Legénység! 😛

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2016

6 thoughts on “Mindeközben otthon

  1. Köszönöm! Egyelőre még nem mocorog annyit az a díj. 🙂 Eszik-alszik-néha megnéz minket magának. El sem hiszem, hogy létezik ilyen nyugodt baba! De egyszer nekem is lehet szerencsém a sok örökmozgó között! 😉

    • A olaszos család titulus egyben állandó hangzavart is jelent ám, Niki! Hidd el, nem egy nyugdíjas állás itt Madre-nak lenni…. A szép család fogalmáról nekem békében eljátszó gyermekek, idill, stb. jut eszembe, itt azonban zajlik az élet! Jaj! 🙂

  2. Niki says:

    Igaz-igaz 😀 ezt ismerem én is, nálunk sincs sarokban békésen eljátszadozó gyerek ( általában nem bánom😀),de nagyon összetartóak vagytok, az érződik

    • Köszi. 🙂
      Utolsó reményem Máté…. eddig nagyon békésen adja elő. 🙂 Általában a gyerekeim csipája a kórházból hazaérve kinyílik, de Ő olyan kis nyugis baba. A kis Buddha… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*