Néhány gondolat arról, hogy miért nem írok Emmáról

Amióta írom a blogot, többen mondták már – egyesek face to face, mások csak célozgatva –  hogy ha többet írnék Emmáról, Emma elvesztéséről, magamról, mint gyászoló anyáról, talán nagyobb olvasottságot érnék el.

“Hisz tudod, az emberek szeretik a tragédiákat, a mások drámáját, már csak ilyenek vagyunk.”

És különben is: “Más is csinálja, hogy a halott gyerekére hivatkozással dzsemborizza végig az országot”- hallottam már ilyen véleményt is.

Szóval vannak szókimondó ismerőseim, jószándékú PR tanácsadóim, na.

Hát én meg úgy gondolom, hogy nem fogok az én drága Memme királylányomat felhasználva ismertségre szert tenni, a családi tragédiánkon keresztül felkapaszkodni, sem mint blogger, sem mint coach.

Még ha “marketing szempontból jobban eladható” lennék is. Mert ilyet is mondott valaki.

Akik ismernek, úgyis tudják, mi történt velünk és nem azért kedvelnek, olvasnak, mert ezt történt velünk, nem részvétből, sajnálatból, együttérzésből követik az oldalt, hanem mondjuk azért, mert tetszik nekik, amit csinálok.

És szeretném is elejét venni, hogy egyébként ilyesféle indíttatásból olvasson valaki.

Igen, valóban borzalmas dolgokon mentünk keresztül, de ugyan mi ez ahhoz képest, amit az a csepp kis ember átélt, mi ez, ahhoz az égbekiáltó igazságtalansághoz képest, hogy mennyire küzdött Ő és elvették az esélyt Tőle, hogy meggyógyulhasson?!?!

Ha tehetném, ezerszer vállalnám helyette, amit meg kellett élnie és igen, meghalnék helyette, ha tehetném. De nem tehetem.

A blog például kiváló eszköz lehetett volna a kezemben a sajtónyilvánosság felé egy igencsak műhibagyanús ügyben, hisz hol normális az, hogy elhalasztják egy kisgyermek szívműtétjét, HAZAENGEDIK és három napra rá meghal az édesanyja kezében?!

De valahogy ez a fajta bosszúhadjárat sem “vonzott”, mert Emma halála nem egy médiaszenzáció-hajhász esemény, hanem a mi magánügyünk, a mi családunk tragédiája.

És persze akkor, ott a műtőasztalon, mikor majdnem elvéreztem, amikor Máté született, végigfutott az agyamon, hogy ha most meghalok, akkor Emmával lehetek. Vajon kinek nem futna végig ez a gondolataiban, ha a helyemben lenne, őszintén?!

De azt mondtam magamnak, hogy én ezt nem tehetem, nem halhatok meg,  mert nekem itt még dolgom van és a három fiamnak meg a férjemnek igenis szüksége van rám.

Igen, valóban, két olyan borzalmas élmény ért rövid időn belül az életemben, amibe akár bele is zavarodhattam volna.

De értsétek meg, nem tehettem, hisz nekem fel kell nevelnem a fiaimat!

És megyek előre. Mint a gép, mint a buldózer. Felkelek mindennap azzal a tudattal, hogy Emma sosem lesz már velünk és nem, nem enyhül a vágy, amit aziránt érzek, hogy visszakaphassam Őt. Az én egyetlen kicsi lányom elvesztése, a hiánya ma is ugyanolyan fájdalommal tölt el, mint azon a bizonyos csütörtök reggelen, amikor meghalt a karjaim közt.

Azóta megváltoztam, igen, sokat változtam.

Például már nem igazán tudok sírni. Régebben bőgtem egy romantikus filmen, egy szívszorító regényen is, de ma már nagyon kevés dolog tud igazán meghatni, megérinteni az életben. Keményebb lettem.

Átértékeltem az életben sok mindent. Nincs időm a rosszindulatú emberekre. Nincs időm a haragra. Elengedem a negatív és lehúzó dolgokat. NEM ÉRDEKELNEK! Tényleg.

Rájöttem, hogy hiába vágyunk elérhetetlen dolgokra, inkább azt kell megbecsülnünk, amink van. Nekem van például három fiam, akik versengenek egymással azért, hogy ki üljön mellettem esténként a kanapén összebújva, vagy hogy ki segítsen nekem palacsintát sütni.

És megtanultam azt is, hogy nincs mire várnom, mert most van most és ki tudja mi lesz holnap. Ezért, ha valamit szeretnék, akkor azt még ma meg kell tennem, vagy legalábbis tennem kell egy lépést abban az irányban.

Ráébredtem arra is, hogy nem biztos, hogy a száraz jogi pálya, a jogszabályszerkesztés-véleményezés lesz az, amit a velünk történtek után mély hivatástudattal tudok majd végezni, amikor majd vissza kell mennem dolgozni. De mivel mindig ott volt bennem a lelki dolgok iránti érdeklődés, így szerintem nem véletlen, hogy “elferdültem” egy segítő szakma felé: igen, szeretnék másoknak segíteni, történetesen a kisgyermekes édesanyáknak, méghozzá coaching eszközökkel. Ezért lettem anyacoach.

Mert ez az, amihez értek: felállni a földről (akár többször is), ha az élet padlóra küld. Kiválóan tudok elakadást, problémát, nem várt élethelyzetet kezelni. És ez az, amiben segíteni tudok másoknak is.

Szóval ez a coaching dolog igazán nekem való, látjátok.

Mert mi is a lényege?

Nem  a múlton  rágódunk, és sírunk a megváltoztathatatlan dolgok miatt, hanem arccal előre tekintünk és a jövőre, az előttük álló feladatokra, kihívásokra koncentrálunk. Önmagunkért és mindazokért, akik még fontosak számunkra.

Egy életünk van, rajtunk múlik, miként éljük!

Mert őszintén, segít az, ha a sajnáljuk magunkat a minket ért csalódások sérelmek miatt, a kudarcaink miatt?

Át tudjuk írni a múltat, képesek vagyunk meg nem történtté tenni a családi tragédiákat?

Ugye hogy nem?

Akkor mi értelme vajon önmagunkat és családunkat tönkretenni és elemészteni olyan dolgok miatt, amiken nem tudunk változtatni?!

Szóval nem, nem fogok Emmáról írni, csak megyek előre, teszem a dolgom, szeretem és felnevelem a srácaim, úgy hogy közben minden egyes nap szeretettel és vágyakozva gondolok az én angyalkámra. És hálás vagyok azért, hogy ha csak tíz hónapig is, de az édesanyja lehettem ennek az ártatlan, mindig mosolygó babácskának.

És ha TE, édesanya bizalmat adsz nekem, akkor anyacoachként segítek Neked, ha úgy érzed, néha túl nehéz feladat számodra ez az anyaság nevű csoda. Amikor elakadsz és nem látod az utat, hogyan tovább. Akkor én elkísérlek egy darabon, amíg újra megtalálod a helyes irányt és Te magad mondod majd, hogy most már egyedül is boldogulsz!

Ne feledd, rám számíthatsz! Keress bátran, ha elindulnál egy másik irányba, ha változtatnál jelenlegi életeden, ha rájössz, másként kell élned, hogy igazán élhess!

Írj nekem: coaching@gyerekzsivaj.co.hu

 

 

 

Save

Save

Save

Mentés

One thought on “Néhány gondolat arról, hogy miért nem írok Emmáról

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*