PIC-i történetek #3: Regina és Dorka

Tavaly júliusban jelent meg utoljára PIC-i történet a blogon, akkor Orsi és Flóri történetét olvashattátok. Akkor még azt írtam, hogy azért is szerettem volna  a blogra anyukák tollából  származó írásokat, mert tudom, hogy a írásnak egyrészt terápiás jellege van, másrészt mert Magyarországon oly kevés szakember van, aki a koraszülő édesanyákkal foglalkozik.

Lám, mennyit változott azóta a világ… Pár hónapja már magam is rendszeresen visszajárok a Klinikára, ahol kicsi Emmám anno három és fél hónapot töltött a PIC-en és ahol most anyacoachként vezetek egy Támogató Csoportot a Koraszülő Anyukáknak.

Itt ismertem meg Reginát is, aki most megosztja velünk az Ő PIC-i történetüket!

“”Sikertörténetünk rögös utat járt be, de nehézség nélkül nincs siker, és talán ha nincs ennyi akadály előttünk, akkor nem lettünk volna elég erősek ahhoz, ami még előttünk állt.

14 hosszú hónap, rengeteg orvosi vizsgálat, csalódás, feszültség után, 2016.03.12-én végre azért potyogtak a könnyeim, mert a terhességi teszten két csodás csík bújt elő, amit ekkor még nem tudtunk, de két babát jelentett. Sejtettük, reméltük, hiszen pontosan 10 nappal a teszt előtt két csodás embriót ültettek be a meddőségi intézetben. A hetedik hétig lehettem ennek a két apróságnak az anyukája, mert az egyikük úgy döntött angyal lesz, és fentről segít minket. Próbáltunk pozitívan hozzá állni, nem elkeseredni, hiszen egy ikerterhesség kockázatos, én pici vagyok (157cm-43kg ), örüljünk annak, hogy ilyen korai szakaszban történt – nincs szükség orvosi beavatkozásra, és a másik babára sem jelent semmilyen veszélyt. Hittünk abban, hogy mindennek oka van-, utólag már tudjuk, hogy valóban, bele sem merek gondolni mi lett, volna ha ketten laknak odabent végig.

A terhesség elején a vérzés és a vetélés miatt fekvés volt előírva, aztán a 12. hét után, amikor a genetikai vizsgálaton túl voltunk kicsit felengedtünk. Persze továbbra is aggodalmaskodik az ember, tényleg minden rendben lesz-e, az ultrahangon mindent pontosan sikerült-e lemérni az orvosnak ( ugyanis már a pocakban is rendkívül makacs babával álltunk szemben, soha nem úgy fordult, mutatta magát ahogy mi azt szerettük volna ). A 16.hét környékén éreztem először, hogy rúgdal, s ettől kezdve ha nem éreztem azon aggódtam, hogy miért nem ad jelt. Az örökös aggódást, és az egyik baba elvesztését leszámítva ugyanis „tökéletes” terhességem volt. Nem szédültem, nem hánytam, nem voltam kívánós, a 22. hétig nem is látszott rajtam, hogy baba van a pocakban így tényleg csak a mocorgásai tudtak megnyugtatni.

Az egyik alkalommal, a nőgyógyászommal szerettem volna átbeszélni a szülést, hol is dolgozik ő most pontosan, hogy tudom majd elérni, illetve szülésznőt javasol-e, ésatöbbi…. amikor is kiderült, hogy ő már csak magán kórházban dolgozik. Magánkórház részünkről kizárva, viszont orvost mindenképp szerettem volna, mert ha véletlen császárra kerülne sor, tudni szeretném ki nyúl hozzám, ezért szerettünk volna egy megbízható orvost találni, aki még hajlandó elvállalni, úgy hogy a 24. héten találkozik velem először. Több dokit is ajánlottak ismerősök, végül a lehető leglelkiismeretesebbet sikerült megtalálni, aki mindössze 3 találkozás után is, negyed óra alatt beért a kórházba, amikor szükségünk volt rá.

A 29.héten volt még egy nagy ultrahang, ahol kiderült, hogy Dorka súlya a fejkörfogata alapján kisebb, és a kelleténél több a magzatvíz, és a méhlepény 4 héttel öregebb, mint kellene neki – ami idő előtti szüléshez vezethet. Talán női megérzés, vagy már anyai, de már a beültetéskor tudtam, hogy csak egy babánk lesz, és sejtettem, hogy korábban fog érkezni, amit az ultrahang sem akart megcáfolni. Legközelebb 3 hét múlva kellett mennem, amikor már a méhnyak meg volt picit rövidülve, de a doki nem aggódott, azt mondta ha a következő héten is így állunk, akkor kapok egy gyűrűt, ami megakadályozza , hogy idő előtt történjen bármi rossz.

A vizsgálat után 3 nappal Dorka úgy döntött, őt bizony senki ne akadályozza, mert neki bőven elég volt 32 hét odabent, villámsebesen az ő 1790g-val 2016.10.01-én elhagyta a biztonságot adó anyaméhet. Tulajdonképpen időm sem volt feleszmélni mi is történik, vagy hogy ha kibújt utána mi fog történni. Persze elmondták, hogy egyből a koraszülött intenzívre kerül, ahol jó kezekben lesz, és naponta 6 alkalommal 45 percre láthatom, hogy segítség kell majd neki a légzéshez, hogy Dávid megnézheti a szülés után, nekem viszont még 2 órát pihennem kell, és csak utána láthatom. A leghosszabb 2 óra volt, amit valaha ki kellett várnom. Éppen látogatási időre érkeztem, ahol már a többi anyuka bemosakodva várakozott, az egyik percben felszabadultan cseverészve, a másikban már tűkön ülve miért nem mehetünk még be, hiszen már hivatalosan látogatási idő van, azonban a nővér még nem jelzett.

Az első alkalommal egy nővér odavitt a Dorka inkubátorához, elmondta a szabályokat, hogy benyúlhatok hozzá, megérinthetem, de előtte minden alkalommal kézfertőtlenítés, majd ha kivettem a kezem az inkubátor ablakot azonnal vissza kell zárni, a gépeket, csöveket pedig hagyjam figyelmen kívül, ne aggódjak miatta – azokat nekik kell figyelni.

Dorka teljesen meggyötört volt, nem olyan kisimult és békés volt már az arca, mint amikor kibújt és megmutatták. Fáradt volt, védtelen, ugyanakkor nagyon erős és okos, mert tudta, hogy nem kap már odabent elég tápanyagot, így biztosabb helye lesz idekint.

Nem így képzelni az ember lánya a szülést, a szülés utáni napokat, heteket, azonban ilyenkor nincs mit tenni, egy ideig a PIC lesz az otthonotok, éppen az első hetekben, amikor a legnagyobb szüksége lenne a babának az anyai ölelésre. Egy korababának viszont, ami még ennél is fontosabb, az a nővérek és orvosok tudása, gondoskodása, amivel könnyebbé teszik számukra ezt a korai érkezést.

Az én sikertörténetem nem is igazán az enyém, hanem a Dorkáé, a férjemé, az orvosoké és a nővéreké. A legnagyobb küzdelem mindképp a kislányunkat illeti, aki kitartott és hatalmas örömet okozva nekünk ezzel hízásnak indult, egyedül lélegzett, napról-napra rengeteget fejlődött és türelmesen kivárta még hazavihetjük.

Nem könnyű koramaminak, vagy koraapának lenni. Nem könnyű megértened, hogy egy lombik után miért kell újabb nehézségen keresztül mennetek. Nem könnyű úgy hazamenni a kórházból, hogy a kisbabádat nem viszed haza, és már pocakod sincs – ennek ellenére azonban még napok telnek el, amíg abbahagyod a simogatását lefekvéskor. Nem könnyű 3 óránként ott állni a PIC ajtaja előtt a többi anyukával és izgulni vajon most időben bemehetünk-e, vagy ha nem, annak mi az oka- csak remélni tudtuk, hogy egyik babának sincs komoly baja, aminek beavatkozását nem láthatjuk. Nem könnyű nem magadat okolni azért, mert korábban jött a világra, ezzel a lelkiismerettel élni a mindennapokat, s ezt nem mutatni felé, mert neki erős anyukára van szüksége. Nem könnyű elfogadni, hogy minden látogatásnál te „csak” azzal tudsz segíteni, hogy ott vagy, ott állsz mellette, megsimogatod az apró kezeit és beszélsz hozzá. Nem könnyű várni a napot, hogy végre a kezedben tarthasd, vagy hazavihesd. Aztán ahogy telnek a napok, hetek picit megnyugszol, mert látod, hogy szépen fejlődik, hogy megismer, hogy elkezd ragaszkodni hozzád, picit kiveheted a részed a baba körüli teendőkből, mert a nővérek megengedik, hogy ti tartsátok a fecskendőt, amin keresztül a szondán megkapja az anyatejet, és az aggodalmat felváltja a büszkeség. Büszke vagy, mert egy ilyen PICi hős anyukája lehetsz, aki megszületett és már többet küzdött, mint mi az apukájával őérte, aki kitartott mellettünk, aki meg tanult lélegezni, enni, aki csak titeket akar boldoggá tenni.

Később sem könnyebb, amikor arra gondolsz, hogy egy normál időre született 4 hónapos baba mit tud már csinálni, és a te 4 hónapos babád még csak korrigált 2 hónapos,mind korban, mind fejlődésben , mind a méreteket tekintve – hiszen még mindig olyan pici mint egy nagyobb újszülött. A párok nem gondolnak arra, hogy korababájuk lesz, már az ultrahangon vizslatjuk mit csinál a baba odabent, mennyire ügyesen mozog, netán már mondókázik. Idekint születése után sincs ez másképp, minden szülő szeretné, ha a gyereke kitűnne a többi közül, mert már mozgás-, beszédfejlődésben is előrébb jár a társainál. Velünk sem volt ez másképp, így vannak napok, amikor nehezebb elfogadni, hogy 4 hónapos, de még csak egy két hónapos babának felel meg. Azonban ezek nem tartanak tovább pár pillanatnál ,mert rád mosolyog, vagy épp megmutatja, hogy ő igenis tudja már tartani magát, meg tud fordulni, kalimpál a kezével-lábával, és eszedbe jut, hogy butaság agyalni mit tudna már ha rendes időre születik, hiszen ő hátrányból indult és már így is mennyi mindent megtanult, mennyire erős apróság Ő.

A nővérek és orvosok felé tisztelettel és hálával tartozunk, mert nélkülük nem ment volna, ők nemcsak egyszerűen orvosok, vagy nővérek, Ők adják a reményt, Ők működnek együtt ezekkel a kis békabébikkel, türelmesek, ezekért az apróságokért élnek.

Az én sikertörténetem Dorka, különlegessé tette az életünk, különlegessé tett azzal, hogy koramami lehetek, hogy a legbüszkébbek közé tartozhatok, hogy egy hős anyukája lehetek. Türelemre, elfogadásra tanít anélkül, hogy tudna róla.

Minden koramami-korababa csodás – szerte a világban sok PICi hős szaladgál, de amíg nem csöppensz bele ebbe a világba nem is tudsz róla.

Köszönöm Dorka, hogy megmutattad.”

Ha koraszülő édesanya vagy és jelentkeznél a Támogató Csoportba, itt teheted meg. Amennyiben szívesen megosztanád a blogon történeteteket, küldd el nekem írásodat az aprotalpak@gyerekzsivaj.co.hu-ra!

Köszönöm!

aláírás2

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*