Vendég a gyerekzsivajban: Lippai Marianna (ÉLETKEdv blog)

gyerekzsivajAkik ismerik Marianna blogját és olvassák a gyerekzsivajt is, azok azonnal tudják, hogy mi a közös bennünk és hogy ezen a napon miért pont Őt hívtam meg a gyerekzsivajba. Igen, mi mindketten elveszítettük a kislányunkat. Megtörtént velünk az a tragédia, ami a legszörnyűbb dolog egy ember életében, hogy a karjaiban hal meg a gyermeke.

De én most TUDATOSAN nem fogok a naptári napot látva összeomlani és tudatosan nem fogom úgy nevezni ezt a napot, ahogy egyébként hívják.  Nekem ma ANGYALKA nap van, mint ahogy minden napom Memmére gondolva telik.

Azonban tudom, hogy ezen a hétvégén mindenki elhunyt szeretteire emlékezik. Az emlékezést én ma Mariannával együtt szeretném megtartani, nem összeomolva, nem magamba roskadva, hanem ÉLETKEDVVEL!

Fogadjátok szeretettel az interjút! 

K: Marianna, először is, tartozom neked egy vallomással. Amikor először figyelmembe ajánlották a blogodat Memme elvesztésekor a barátaim, ismerőseim, nem tudtam elmélyedni benne. Csak most, pár hónappal később kezdtem el olvasni. Az első időkben nem akartam gyászról, halálról olvasni, de nem hittem az újrakezdésben sem… Akkor csak a robot üzemmód segített túlélni a napokat: felkelni, ágyazni, fogat mosni, fiúkat öltöztetni, programpontok szoros egymásutániságban, de semmi gondolkodás. Te hogy emlékszel az első napokra azután, hogy megtörtént a tragédia, amit tudtál, hogy egyszer be fog következni? Emlékszel-e egyáltalán bármire?

M: Igen, emlékszem. Bár azt hiszem ez az az érzés, ami leírhatatlan, hiszen az, akinek nem volt része ilyenben, nem is tudná, hogy miről írok, beszélek. Amikor már nem jön veled haza a gyermeked többet, nem kér csokit, nem mondja, hogy „anya, pisilni kell..” és nem ad már puszit stb. Üres, értelmetlen napokra emlékszem. Amikor valóban azt érzed, hogy innentől kezdve már semminek nincs értelme. És talán vele együtt te magad is meghaltál. Mert valójában, ha egy anya elveszti a gyermekét, szerintem vele hal egy kicsit.

gyerekzsivaj

K: Sokan még hosszú hetek, hónapok múlva is képtelenek elfogadni szerettük elvesztését. Vannak, akik érintetlenül hagyják elhunyt szerettük szobáját, nem nyúlnak személyes tárgyaihoz. Segíthet ez vajon a gyász feldolgozásában? Vagy a tagadás csak nehezíti a folyamatot? Valamiért nekünk az segített, hogy a robot üzemmódban azonnal felforgattuk, átrendeztük a lakást és a fiaim végül kaptak egy külön játszószobát. Te meddig ragaszkodtál a “változatlansághoz”?

M: Én már aznap, amikor „elment” Dominika, a kórházból hazaérvén, bezártam a szobája ajtaját és napokig, hetekig nem nyitottam ki. Majd aztán 1-2 év múlva úgy döntöttem, hogy nem szeretnék az emlékei között élni és mindent szépen elpakoltam. Szebbnél szebb díszes dobozba. Dominikához méltó, különleges dobozokba. Minden egyes fotóra ha ránéztem, vagy kisebb ajándékra, amit tőle kaptam, pokoli fájdalmat érzett a lelkem. Tolt lefelé a mélybe. Úgyhogy döntenem kellett, vagy elindulok felfelé, vagy minden nap mélyebbre és mélyebbre kerülök. Az elsőt választottam.

K: Amikor Memme elment, hetekig tömegiszonyom volt, nem tudtam emberek közé menni. Rosszul lettem a kislány babák látványától és még hónapok múlva is elsírtam magam, ha egy édes rózsaszín sapkás fejecske fordult felém a villamoson. A fiú csecsemők nem zavartak. Neked is nehezedre esett gyerekeket látni Dominika elvesztése után?

M: Így van. De hát szerintem ez egy teljesen normális reakció egy olyan anya számára, aki elveszti, ráadásul egyetlen gyermekét. És még csak nem is utáltam magam emiatt. Tudtam, hogy most ez nekem meg van engedve, hogy így érezzek. Azok után, amit megéltem, nekem lehet. És kész. Persze, tudtam azt is, hogy egyszer ez el fog múlni, de csak úgy, ha én is akarom. Majd aztán akartam és el is múlt. Azóta már örülök minden újszülött kisbabának, áldott állapotban lévő barátnőimnek, ismerőseimnek és magamhoz tudok ölelni szeretettel egy idegen kislányt, vagy éppen kisfiút. És mindezt úgy, hogy már nem érzékenyülök el… Büszke vagyok magamra, hogy már itt tartok.

K: Tudod, én nem hiszem, hogy fel lehet készülni a gyermekünk halálára, akkor sem, ha betegek. Egy percig nem fogadtam el azt, hogy elveszíthetjük Őt. Memme szívbetegsége nem volt gyógyíthatatlan, és még a legrosszabb napokon sem gondoltam arra, hogy feladjam a küzdelmet, s mindig ezt suttogtam a csepp lánykám fülébe is: SOHA NE ADD FEL! Te úgy érezted, felkészültél, amikor megtörtént az elkerülhetetlen? Szerinted Domi felkészült? Hisz Ő már “nagylány” volt, nem egy csecsemő, tudta, felfogta, mi történik vele.

gyerekzsivajM: Bizony fel! De még mennyire, hogy fel! És vele együtt én is. Hiszen én 2002-ben tudtam meg, hogy halálos beteg a lányom és akkor közölték velem az orvosok, hogy csak idő kérdése és meg fog halni Dominika. Jobb esetben 15 éves koráig élhet. 13 lett belőle. Sosem mondtam meg neki, hogy meg fog halni, de azt igen, hogy az állapotán – ami folyamatosan romlott, hiszen járásképtelen lett, tolókocsiba került stb. – nem tudnak segíteni a doktor bácsik. Úgy érzékeltem, hogy a maga módján megértette ezt. Utolsó éveiben azonban egyre többet mondogatta, hogy neki már jobb lenne ott fent. Az utolsó pillanatokig vele voltam. Azt hiszem az évek során egymást készítettük fel a végső búcsúra.

K: Több helyen mondtad már, hogy sokat tanultál a gyermekedtől. Ezzel én is így vagyok. Memménél hatalmasabb küzdőt még nem láttam, olyan állapotokból jött vissza, amikor már az orvosok is lemondtak róla, de ő küzdött és maradt. És rengeteget mosolygott, kiegyensúlyozott, jókedvű baba volt. Te hogy emlékszel Domira? Mit tanított Neked a lányod?

M: Én sokszor éreztem Dominikánál azt, mintha fordítva lenne: én lennék a gyermeke, ő pedig az anyukám. Hihetetlen türelem, nyugalom és szeretet volt benne. Mindent megtanított nekem. A hálát, az elengedést, az elfogadást, a szeretetet, a boldogságot és a türelmet is. A legnagyobb tanítómesterem volt. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy engem választott édesanyjának.

K: Azt hiszem, egy ilyen tragédiát csak úgy tud feldolgozni az ember, ha van valami, amibe beleveti magát, ami eltereli a figyelmét, illetve legfőképpen vannak emberek, akikre támaszkodhat. Én nem mentem el pszichológushoz, hittem a családom erejében, a barátaimban és elsősorban magamban. Szerinted szükségszerű szakember bevonása a gyász feldolgozásához? Neked például sikerült megvalósítanod a bloggal a tökéletes terápiát vagy voltak hullámvölgyek a figyelemelterelésben? Kik álltak igazán melletted, amikor mélyponton voltál?

cradle-770287__180M: Mellettem mindig és mindenkor ott volt a családom. Értem itt az édesanyámat, a testvéremet és a jelenlegi férjemet. Én ugyanis Domi halála után elváltam a lányom édesapjától. Majd az isteni gondviselésnek köszönhetően az utamba jött a mostani párom, aki már a férjem. Rengeteget köszönhetek neki, de a nagy meló az rám maradt. Már ami a lelki megerősödést illeti. Dominika halála után két évre, elmentem két alkalommal pszichológushoz, de aztán rájöttem, hogy egyedül csak saját magam vagyok az, aki jobbá tehetem a saját helyzetemet. Tőlem függ, hogy jó vagy rosszkedvű vagyok-e. Máskülönben meg, viccesen hangzik, de azt mondtam magamnak, hogy: „Marianna! Azt a pénzt amit a szakember el kér tőled, inkább költsd magadra és vegyél valami jó cuccot magadnak!” Hát.., nem kellett kétszer mondani. Mentem és shoppingoltam egyet ha épp fájt ott belül. Tudod: segíts magadon, Isten is megsegít! Hát én volt, hogy így segítettem magamon. Aztán elkezdtem vezetni egy nyilvános naplót, azaz az ÉLETKEdv blogot, amiben leírtam a megélt érzéseimet és amiket megtanultam a lányomtól. Természetesen pozitív kicsengéssel írtam sírásról, kínról, elvesztésről és mindenről a Dominika és ami az ő története. Mára már több százezer embernek segítek ezzel, de a legjobban saját magamon segítek. Gyógyulok az ÉLETKEdvelőimmel együtt.

K: Úgy tudom, nem viselted a klasszikus gyászt, a fekete ruhákat. Mi sem tettük. Ez semmit nem mutat arról, mi zajlik belül. És néha kifejezetten idegített az is, hogy nekem kellett másokat vigasztalni, ha szóba került Memme, noha az én lányom ment el. Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt, de azt hiszem, sokszor a körülöttünk élők közül sem tudják, hogyan is viselkedjenek egy közeli hozzátartozóját elvesztő emberrel… Lehet nekik bármit tanácsolni?

M: Erre az egyik általam írt ÉLETKEdv gondolatommal adnék választ:

gyerekzsivaj„Ha valakit meg akarsz vigasztalni szomorúságában, fájdalmában és bánatában, csak egy dolgot tégy: hallgasd őt meg, öleld át és mond azt neki, hogy szereted. Hidd el, a legjobbat ezzel teheted, mert nem tudhatod mit élhetett meg, s mi az, ami a lelkében végbemehetett. Hiszen te csak az embert ismerheted, a keresztjének súlyát még csak el sem képzelheted, mert nem te cipeled. Ezért hát csak azt teheted, hogy felé nyújtod segítő kezedet, s megadod neki a legtöbb szeretetet.”

K: Érzed néha azt, hogy most már bármi történik az életedben, sosem fogod kerek egésznek érezni és ez ellen semmit sem tehetsz? Hogy az űrt semmi sem töltheti be? Lehet ezzel a tudattal élni? Vagy hiszel abban, hogy idővel átalakulnak ezek az érzések az emberben?

M: Igen, valóban ott az az űr. DE! Én azon dolgozok már egy jó ideje, hogy próbáljam a jelenlegi helyzetemből kihozni a legjobbat. Meglátni benne a jót, az értékeset, és hogy megértsem, még így is van értelme az életemnek. Ha erre a szintre eljut az ember fejben, akkor elkezdi egy picit megérteni magát az életet is… Most én ezen az úton haladok. És tetszik nekem. Az út is, meg a fejlődésem is. Aminek bízom benne, hogy Domi lányom is örül, miként azt látja, hogy az anyukája hősként megy tovább a számára kijelölt úton. Fontos nekem a képzeletem. Éppen ezért amikor ÉLEM az életemet itt lent a földön, akkor igyekszem úgy élni, hogy ne okozzak csalódást Dominikának. Szinte látom magam előtt azt, hogyha én lent örülök, akkor ő is örül fönt. Ha viszont én szomorú vagyok lent, akkor bizony ő is az fent. Na, ezért mosolygok inkább többet, hiszen én mindig jót akarok a gyermekemnek!

gyerekzsivajK: Okoltál valaha valakit Domi elvesztése miatt? Úgy gondolod, mindenki mindent megtett azért, hogy a kislányod minél tovább élhessen? Tudom, hogy Domi betegsége napjainkban még nem gyógyítható, mégis, tudsz még hinni az orvostudományban, az orvosokban? Memme nem volt gyógyíthatatlan beteg, mégis elvesztettük Őt. Meggyőződésünk, hogy a kórház felelőtlenül engedte haza a szívműtétre váró lányukat, aki három napra rá meghalt a kezemben. Mi azzal a démonnal élünk együtt azóta is, hogy elkerülhető lett volna a tragédia, ha a kórház nem halasztja el a műtétet vagy legalábbis nem engedi haza a következő kiírt időpontig, ami egy hét múlva lett volna. A lányom élete három napon múlt! Ezt azóta sem tudjuk sem elfogadni, se belenyugodni!

M: Én nem okoltam soha senkit. Még Istent se vontam kérdőre soha, hogy miért vette el tőlem Dominikát. Nem volt könnyű ezzel a tudattal együtt élni, hogy meg fog halni, de nem volt más választásom. El kellett fogadnom ezt a szörnyű tényt. De se magamat, se a volt férjemet nem okoltam. Mi értelme lett volna? A helyzet attól nem változott volna semmit. Azt hiszem itt tanultam meg isten igazából az ELFOGADÁST!

K: Többször emlegeted nyilatkozataidban, írásaidban Istent. Bevallom, nálam ez kényes terület. A lányom sem ártott senkinek. Nem kérte, hogy jöjjön, de küzdött és maradni akart, miért nem kapott esélyt?! Te hogy látod ezt a kérdést Domi elvesztésére gondolva? A te hited sosem inogott meg?

M: Sose! Én a mai napig is hiszek Istenben. Az én istenemben! Az igaz, hogy én akkor találtam el hozzá, amikor Dominika beteg lett. Jött egy néni a nagy semmiből, adott nekem egy-két imát és ettől a pillanattól kezdve ott volt velem Isten. A nénit valószínű ő küldte. Most már tudom. Nem véletlenül jönnek emberek az életünkbe. A néninek ez volt a szerepe. Hálás vagyok neki a mai napig is ezért. Istennel, az égiekkel, az angyalaimmal pedig nagyon jó viszonyt ápolok. Talán ezért is tudom úgy kezelni a halál tényét, ahogy kezelem. Megnyugvással és elfogadással.

K: Mikor jött el a pillanat és honnan tudtad, hogy eljött, amikor azt érezted, KÉPES vagy újra normális életet élni. Nem bujdosni, nem váratlanul elsírni magad… mikor érezted újra embernek magad? Vagy csak egyszerűen őszintén mosolyogni először azután, hogy Domi elment?

gyerekzsivajM: Nem tudok pontos dátumot mondani. Folyamatosan erre törekedtem, hiszen Dominikának a halálos ágyánál tettem ígéretet arra, hogy boldog leszek. Ő is ezt szerette volna. Mindig. Fokozatosan mertem jó kedvű lenni. Mertem nevetni, mosolyogni és ÉLNI! Fontos, hogy ezt úgy kell tennünk, hogy nem lehet emiatt lelkiismeret-furdalásunk. Hiszen addig, míg az van, addig nem lesz felhőtlen a kacagásunk és saját magunkat, a továbblépésünket akadályozzuk vele. Én mertem magamnak zöld utat adni a boldogság felé. És jól tettem.

K: Honnan merítesz erőt a mindennapokhoz, honnan az ÉLETKEdv? Tudod, csodálom az őszinte életkedvedet azok után, amin keresztülmentél. Bizonyára a környezetedben Te is tapasztalod, hogy olyan emberek panaszkodnak sorsukra, ontják a negatív energiát magukból, akiknek látszólag tökéletes az életük. És ezért mondjuk inkább hálásak lehetnének. Persze sosem tudhatjuk, hogy kinek mi zajlik a színfalak mögött, de engem kifejezetten tud bosszantani most már, ha valaki jelentéktelen dolgok miatt elégedetlenkedik. Most mondjam neki, hogy na hallod, nekem meg meghalt a gyerekem, melyikünk nyert, kinek rosszabb? De nyilván ilyet nem teszek. Csak nem értem ezeket az embereket.

M: Én igyekszem minél többet, csak magamra és a szeretteimre koncentrálni. Innen az erő. Jó emberekkel vagyok körbe véve. Persze kivédhetetlen egy-egy találkozáskor a másik ember panaszkodásának végighallgatása. De tudomásul kell venni, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb. Nem kell és nem is érdemes rálicitálni, mert semmi értelme. Persze olykor szívesen megtenném, és volt is már rá példa, hogy megtettem, de csak azért, hogy örömet okozzak a másiknak és megnyugtassam, hogy amit ő megél, az valójában nem probléma. Nem tartom önzőnek magam, hogy csak magamra gondolok, de a túléléshez ez elengedhetetlen! Igyekszem kizárni a negatív embereket az életemből, de nem haraggal és rosszérzéssel teszem ezt. Dehogy! Csak kerülöm őket és hagyom, hogy ők is és én is szabadon élhessük az életünket. Mindenki úgy, ahogy neki a legjobb. Nekem bevált ez a módszer. Jól érzem így magam.

gyerekzsivajK: Neked hogyan telik ez a nap, amit én akkor sem fogok úgy nevezni, ahogy hívják…? Nem hinném, hogy jobban fájna ma neked Domi hiánya, mint mint bármely másik napon? Vagy mégis? Mit javasolsz a gyászolóknak, Te ÉLETKEdvelő, hogyan emlékezzenek ma azokra a szeretteikre, akik testben nem lehetnek már velük soha többé.

M: Én nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek a napnak. Ez is fejben dől el, hogy hogyan éled meg. Miután nekem november 1-jén van a névnapom, úgy döntöttem, hogy én ezen a napon ünnepelni fogok. 3 éve ezt az infót küldte nekem Dominika fentről. A képzeletemben az volt, hogy Domi azt üzeni:”Anya! Ma te ünnepelj, fürödj a kedves köszöntésekben, a feléd célzott szeretetben, hiszen olyan sokan gondolnak rád ilyenkor és rengetegen szeretnek!” Nos,én meg szót fogadok a lányomnak és így teszek. Aztán másnap kisétálunk a temetőbe és csendesen emlékezünk. De hát, tulajdonképpen az év minden napján ezt teszem. Emlékezem.

K: Nagyon köszönöm Marianna, hogy ha csak virtuálisan is, de beszélgettél ma velem! Remélem az életszereteted erőt ad ma sok embernek, legalábbis a gyerekzsivaj olvasónak biztos, akik ma olvassák ezt a bejegyzést. Kívánom neked, hogy járd tovább azt az utat, amire ráléptél, légy erős és mutasd meg továbbra is az embereknek, hogy a legnagyobb tragédiából is KÉPES talpra állni az ember, és sosem szabad feladni!

M:   Köszönöm a lehetőséget, hogy mindezt elmondhattam neked és az oldalad olvasóinak. Egy ÉLETKEdv gondolatommal zárnám soraimat: „Bírnod kell! Akármit is érzel, csinálnod kell! Nem állhatsz félre, nem adhatod fel és nem fejezheted be. Mert menned kell! Haladni. Arra amerre tervezted. Nem baj, ha néha elesel. Állj fel és menj tovább! Hiszen minél többször tudsz felállni, annál erősebb leszel. Higgy a tervedben, az életedben, az erődben és nem utolsó sorban a hitedben, amire a legnagyobb szükséged van az életben. Csak neked kell elhinned, hogy van hited és máris könnyebbnek érzed majd az életed.”

 

 

 

 

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2015

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*